Oldal kiválasztása

Pénteken estére a Dinnyési Hagyományőrző Központ területére hármas eseményt hirdettek a szervezők.
Este héttől esedékes Kemény Henrik és Vitéz László “Pajtika” ördögverése a kisebbek számára lett volna érdekes – sajnos a több mint nyolcvan éves művész megbetegedett – 1 órás lézengés maradt – de a nagy koncertekre gyülekezés közben ez gyorsan eltelt – a Központ lankái kiváló futópályának bizonyultak az apróbb fogúak számára.


8 órakor menetrend pontossággal fellépett a színpadra Waszlavik (valamikor) ‘Gazember’ László – s egy tangóharmonikájával, eredeti hangjával számtalan ‘végképp eltörölt’, elfelejtett dalt varázsolt a közönség elé. A főkoncert felé közeledve, műsora zárásául több régi magyar himnuszt kezdett el játszani, mire a közönség magától értetődő természetességgel állva hallgatta, itt-ott énekelte ezeket.
9-re megtelt a színpad tekintélyes méreteihez képest szerény méretű lelátó – szerencsére láthatóan van még esély némi földfeltöltéssel jelentősen megnövelni ezt a színpadot egy majdani szerencsésebb időszakban potenciális nagyrendezvényekhez.
A Kárpátia együttes a radikálisnak keresztelt magyar érzelműek számára a zenekarok zenekara. Érdekes konstelláció, hogy pont ez a műfaj játszik egyértelműen a legnagyobb szerepet a hazafi érzelmek megtépázott állásainak visszavételében, melyet anno arra találtak ki, hogy klasszikus értékektől totális megfosztás eszköze legyen. Ahogy Dr. Drábik János írta egy valamikori hosszú elemzésében: ha a világon valahol visszaesett a kábítószer-fogyasztás, oda Rolling Stones koncertet szerveztek, s annak mindig a ‘gyengélkedő’ fogyasztás 10-20-szorosára emelkedése lett az eredménye.

Szóval itt ez az együttes, amely a rock keményebb műfaját szolgáltatja. Azt nem állíthatjuk, hogy a koncert zeneileg a legjobbak között van, de az apró hibák a kukacoskodóknak adhatnak inkább csak rágcsálnivalót. A zenekar zenei háttere, a dob és a basszusgitár rendben van, a billentyűs hozza magát. Az alaphangot azonban mégis Petrás János csekély terjedelmű, de annál karakteresebb énekhangja szolgáltatja, mely koncertkörnyezetben bizony rendszeresen falsba megy – és még mindig messze nem zavaró. A gitár szekció is bizony időnként nem tud megküzdeni a hirtelen jött (?) feladatokkal, a Monti Csárdás másodszori nekifutásra is magába fullad – de ez a közönség nem ezért jött ide – “neveket akar hallani”, olyasmiről, amit 65 éve kimondani is szentségtörés volt. Hiszen ezért radikális – szeret fekete-fehér kategóriákban látni bármely intellektuális szinten – és így van ez rendjén – a kettős mérce reméljük hamarosan eltűnő megnyilvánulása e véleménykör automatikus prejudikálása, akár bármi áron kriminalizálása. Itt bizony magától értetődik a magyar és árpádsávos zászlók erdeje és az Istenre hivatkozás bármiféle mellékzörej nélkül.
Apropó zászló: jó 20 éve éltem fél évet az USA-ban. Ott számos családnál természetes volt, hogy reggel felhúzzák a nemzeti zászlót, este leeresztik. A nemzetközi szokások nagy kedvelőinél ez a nemzeti zászlóhoz ragaszkodás miért veri ki a biztosítékot, ha magyar jelképről van szó? Ez itt már nem patriotizmus?

Vissza a koncerthez: kár volt, hogy a zenekarvezető csak plakátszinten ismerte, hogy Magyarország mely pontján áll. Bizony, legyen bármely zsúfolt is egy turné – rá kell pillantani a tréképre, esetleg meg lehet kérdezni a helyieket – s akkor tudjuk, hogy Dinnyésen vagyunk éppen és nem Gárdonyban, illetve hogy itt vannak akik agárdinak vallják magukat.

A szubjektív benyomások erdejéből még egy észrevétel – sörös dobozt, pálinkás butélkát láttam – de dülöngélőt, nyilvánvalóan “legyengült” embert, fiatalt nem. A levonuló közönség után is csak elvétve maradt szemét. mekkora kontraszt ez egy szokásos rockkoncerthez képest – ahol tonnákban lehet mérni a szemetet.
Háromnegyed 11 tájékán Petrás János két újrázás után a közönséggel együtt elénekelte a Magyar Himnuszt, s ezzel egyértelműen mindenki számára véget ért a rendezvény. Hiszen a technikusok hajnal fél négykor már Ópusztaszeren kezdik építeni a színpadot.