40 napos böjt kellős közepén vagyunk. Megtartóztatás és magunkba mélyedés időszaka isteni, természeti és emberi törvények szerint egyaránt.
Valós világunk erről kevésbé vesz tudomást, nagyban folyik a tavaszi konzumhajsza, s nem kevésbé ádáz küzdelmet vetít felénk a közelgő politikai megmérettetés.
A hagyományos elcsendesedés híján nem találhatunk eligazító sarokköveket a számtalan átláthatatlan dilemma útvesztőjében. Milyen egyszerű lenne, ha a fehér, fehér és a fekete, fekete lenne. Nem oly régen az „Isten, haza, család” hármas jelszó minden dilemmájában eligazította a bizonytalan magyart.
A negyvenes évek közepén a magyarság zöme kristálytisztán látta, gazdag lelki és hitéletet megélve, hogy az új hódítók célkitűzése, az egyházi oktatás megszűntetése mekkora érvágás számára – a semmibe lépés első grádicsa. Nem habozott milliós tömegben protestálni ellene Mindszenty hercegprímás hívó szavára. Ma a többség bólogat, ha azt hallja valamelyik kereskedelmi csatornán a „szakértő” megszólalótól, hogy gyermekeink számára az egyik legnagyobb veszély az egyházi oktatás.
1848-ban az emberek nagyon kis része volt „közgazdaságilag” kiművelt, de tökéletesen értette, hogy elemi szabadságjoga az, hogy saját pénze legyen. Akkor még tudták, hogy az ugyanolyan közfunkció, mint a levegő. Nem magánosítható, nem állítható profitszerzés szolgálatába. A 12 pont legfontosabbika volt az az igény, a 9. pont, hogy az emberek életét (és a természetet) ne rabolja le egy gátlástalan mértékű kamatteher – és hol volt még az akkor béklyózónak tekintett kamatteher a mai szokásos uzsoraterhekhez.
Klasszikus értelemben uzsora minden, ami 2-3 százalék feletti teher a kölcsönvevőnek – ez a szint jelent közgazdaságilag egy tisztességes hasznot tartalmazó banki üzletmenet.
Mára ez a tudásunk is eltűnt. Nem tudunk 4-szer összeszorozni 1,2-t – ld. egy átlag hitel teljes futamidős kamatterhe és költségterhe – a jövőnk felélése vélt azonnali szükségletekért, amik „járnak nekünk” – kezünkből elfolyó homok.
Milyen kételyeik voltak nagyszüleinknek, mikor 10-12 gyerekes családokat alapítottak? Semmilyen.
Ma egy gyermek vállalását is óriási teherként állítja be a közszellem.
Hányan vagyunk tudatában annak a ténynek, hogy ha a mostani harmincas éveikben járó asszonyaink (az ún. Ratkó unokák. ld. Bogár L.) nem vállalnak pár éven belül legalább 3 gyermeket, 50 év múlva véglegesen eltűnik a magyar a föld színéről. Most egy kisvárosnyival fogyunk évente, és ez a folyamat önmagát erősíti az idő előrehaladtával.
Az egymást a politikai bolhacirkuszban ádáz bolsevista hevülettel gyepáló pártok – hiszen a párt a cél, s nem az eszköz – azt a tényt igyekeznek elfedni, hogy erre a problémára sem adnak biankó csekket megválasztóik kezébe. Esetleg a verbalitás határán – de a választási időszak múltával a „helyzet” úgyis másként hozza.
Milyen logika az, amely elfogadhatóvá teszi azt a rengeteg fennálló aránytalanságot, mely szűkebb életünket is jellemez. Mi indokol egy emberi lény javadalmazásában olyan különbséget egy munkával eltöltött napra vonatkoztatva, mint ami az afrikai földműves gyermek napi 0,2 dollárja és a skálának abszolút nem a végét jelentő amerikai banki csúcsvezető évi 80 millió dolláros (hozzávetőlegesen munkanaponként 400.000 dollár) fizetése között fennáll. Vagy kissé közelebb: az osztrák bérek hétszeres szintjét a magyaréhoz képest (a harmincas években 0,9 volt az arányszám). És még közelebb: egy kis faluban elérhető fizetésekhez képesti legalább háromszoros szintet Budapesten. Ez utóbbiban fent hívatkozott Mátyásunknak és csapatának jelentős szerepe volt az agrárolló úgynevezett „kinyitásával” az ötvenes évek elején.
Böjti elmélyülésünk – fizikai testünk tehermentesítésén és lelki életünk kiteljesítésén felül – azt a felismerést is meghozhatja, hogy nemcsak a megválasztottak felelősségét kell kikövetelnünk, de felelősségünk van annak megvizsgálásában, hogy kire szavazunk.
Egy szó szerint vett demokráciában a megválasztottat megválasztó is név szerinti felelősséget hordozna a megválasztott tetteiért (idézet OL-tól és ld. a hagyományos székely „választási” rendszert).
Ki nem érzi ennek a tétjét ma?