A beharangozásnak megfelelően szombat délelőtt 9 felé gyűlt össze a szürke marhák kihajtásának kíséretére az elmúlt évekkel szemben sajnos csak maroknyi tömeg.
A vendéglátók némi gasztronómiai ínyencséggel szolgáltak a megjelent felnőtteknek és hasonló számú gyermekeknek. Kis kiflifalatkákhoz különféle ízesítésű túrót haraphattak, illetve a szóban forgó marhák egyikéből készített kolbászt falatozhatták hozzá.
Az elmúlt tél tetemes csapadéka okozta sár nem engedte a hagyományos lovaskocsis kivonulást, de a marhák kísérete gyalog sem volt megerőltető.
Miután marháink bevonultak villanypásztor által őrzött területükre, mely egészen őszig (ld. Behajtás Napja) asztaluk, fekhelyük és lakóhelyük lesz, következett a kísérők számára a tartalmi rész.
A vendéglátók (Fenyvesi László és Tóth Krisztina) részéről a madár és növényvilág számtalan rejtelméből kaphattunk kóstolót, most az elmét kényeztetve.
Szinte minden földön és földközelben lapuló növényről kiderült számos fortélyos tulajdonság – mely a legújabb EU birodalmi direktívákkal szemben azonnal házi patikánk fő helyére utalná ezeket a többnyire lenézett zöldeket.
A kényelmes séta és a megfelelő ingerek jól ösztönzik az elmét, s beindul a gondolkodás a magyar földművesről, aki ezen tudományoknak (is) átfogóan birtokában volt. Bizony hátra az agarakkal „nagy tudású” jogászok, informatikusok, média- és marketing szakértők, közgazdászok (beleértve jelen sorok íróját is), s a fennen hordott orrokat pár emelettel lejjebb méltóztassanak helyezni, ha ezt a szót hallják: paraszt. Ebből a szóból az ötvenes években csináltak pejoratív jelzőt – mucsait és kulákot az „osztályharc” jegyében, a nem sokkal korábban szokásos földműves testvér megközelítés helyett. S kinyitották az agrár ollót is, a városi mű-léttel szemben azóta is tartós párialétre ítélve azokat, akik még tudtak, vagy most szeretnék ezt a létformát folytatni, mindőnk létbiztonságának javára.
Ez az említett átfogó és páratlan tudás energiatakarékos és környezetbarát létformával is társult, ha mai heppjeink szemszögéből vizsgáljuk.
A kisvállalkozók támogatásának divatos és hasonlóan tartalmatlan hangoztatása mellet népszerű lépten-nyomon vidékfejlesztésről beszélni. Miért nem kezdik tisztelt urak azon agrárolló visszazárásával – hozzuk szintbe a legnagyobb városi béreket a legkisebb településeinkével, a tanyákéval, s máris vonzó lehet sokak számára a hagyományos magyar életforma – persze nem parasztromantika szintjén, hanem ismerve annak minden fáradtságát, izzadtságát.
És akkor talán hamarosan nem arról kell számot adni, mint hallhattuk a pusztai előadásban, hogy a magyar termőterületek zömében hiányoznak az elvárható nyomelemek a kizsigerelő gazdálkodás miatt – persze így táplálékunkból is. Igaz a hagyományos fajták és módszerek „csak” felényi hozamokat adnak a mai csúcsoknak, de nem igényel (nagyon) sokszoros üzemanyag (miért is sérül az ősi Isteni törvény: ahová nem hoztál, onnan ne végy többet, mint ami megillet) és vegyszer felhasználást a termelés. Ezek sokrétű hátrányos hatásaival meglehetősen tisztában vagyunk már.
A hosszú léptek és a még hosszabb gondolatok végén visszaérkeztünk a karámokhoz, ahol maradt még túróból-kolbászból.
[nggallery id=124]
Trackback/Pingback